Amellett, hogy tetszett, a zubi által feltett és kommentált bejátszás az iskola és gyermeki kreativitás között kapcsolatról: (http://www.ted.com/talks/ken_robinson_says_schools_kill_creativity.html), amellett magam kicsit elszomorodtam.
A gyerekemről van szó. Ovisnak mind azt gondoltuk, több, mint okos. A lego és origami kreációit mindenki csodálta. Olyan látásmód szunnyadt benne, amivel minimum a Golden Gate-et tudta volna bármilyen kéznél levő eszközzel megkomponálni és láttatni. Az is igaz, hogy mindig valami mást akart csinálni, mint a társai. Pl. amikor a gyerekeknek csuhébabát kellett csinálni a foglalkozáson, ő csuhérepülőt akart. Ott sorakozott 20 takaros csuhébaba a polcon, meg a mi fiunk csuhérepülője. A mai napig,ha megfeddjük azért, hogy nem képes azt csinálni, amit a többiek, csak végszavazunk: persze, csuhérepülő.
Aztán iskolába kezdett járni. Nehezen állt be a sorba. Félév körül egy fogadóórán a két tanító nénije közrefogott és felváltva panaszkodtak rá, hogy mindig mást akar, mást csinál, rajzolgat az órán, egyebek. Miután ott ültem hápogva, minthogy az elsős tanító nénik nagyon megsemmisítőek tudnak lenni ám, egyszerre megjelent a férjem, és egy gyors helyzet felmérés után helyreutasította őket: Maguk csak ne panaszkodjanak a fiamra! Mióta ebbe az iskolába jár, csak hülyül!- mondta keresetlenül, azzal részéről befejezte a fogadóórát.
Na akkor kellett volna iskolát - vagy oktatási rendszert váltani....
Kész csoda, hogy a fiamban azóta is maradt valamennyi kreativitás!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.