Két dolgot írok le: a gimnáziumi történelem tanáromról és magamról.
A tanárom Rácz Lajos volt a Berzsenyiben; alias Lala. Megosztó személyiség: vagy szerették, vagy utálták. Én imádtam, valószínűleg a törit is miatta. Tőle tanultam jegyzetelni. Ezt mindig el is mondom a gyerekeknek a fősulin, mert sokan nem tudnak jegyzetelni még 20 évesen sem. De ez a két héttel ezelőtti téma volt.
Egyszer feleltetett. Makogtam, mert előzőleg doga volt vagy felelés, és én nem tanultam,- minek, ha most nem kell számítani a számonkérésre? Tanár úr eképpen értékelte a makogást: Másnak erre hármast adnék. Magának egyest.
Nem volt sok szó. Viszont annyira szégyelltem magam, hogy azóta is tudom, hogy nem lehet nem tanulni a dolgokat folyamatosan. Nem lehet hátradőlni és élni a múltbéli vélt vagy valós tudásból, hanem naprakésznek kell lenni.
Bárcsak minden tanár ilyen szuggesztív lenne!
A másikkal kicsit mintha magamat fényezném, de nem ezt akarom, csak jól esett. Nyelvtanárként sok mindent bele lehet csempészni a még oly szoros órakeretbe is. Valamit én is becsempésztem a tananyag tanítása közepette. Az óra végén odajött egy hallgató és azt mondta: Köszönöm, tanárnő. Mondom: Mit? Mondja: Manapság ritkán lehet a felső oktatásban olyanra lelni, aki a tantárgyában morális értékeket közvetít.
Odavoltam a meghatottságtól, és arra gondoltam, elkelne sok ilyen hálás nap mindannyiunknak, akik próbálunk olyan tanárok lenni, aki a tanítás során hat a diákra, aki jó érzést kelt a diákban.
Szeretettel Kazsu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.